Már jó régen nem írtam erre blogra. Levi barátom udvarias kérdése nyomán kaptam ihletet, hogy újra közöljek egy posztot.

Természetesen nem tétlenkedem az utóbbi időben. Rozival vezetünk egy blogot a Lőrinccel töltött mindennapjainkról, de miután a prágai blog kapcsán gyakran volt az az érzésünk, hogy reflektorfényben élünk és vadidegenek kérdeznek rá életünk apró részleteire, úgy döntöttünk, hogy ezt csak szűkebb körben osztjuk meg. Így legalább nincsen az az érzésem, hogy a wc-csészéből is mered rám egy figyelő szem.

Az is benne van a dologban, hogy Lőrinc azért alaposan felborzolta korábbi életünket és afféle némán tűrő bentlakásos szolgákként tengetjük mindennapjainkat. Annak minden szépségével és örömével, de akkor is így van. Ritkán van erőm - nemhogy az íráshoz, de a puszta létezéshez is.

Lassan négy hónapja, hogy hazaköltöztem Prágából és már olyan érzés, mintha nem is lettem volna kint. Mintha az az élet csak a blog hasábjaiban létezett volna. Furcsa érzés. Valamikor júniusban munkaügyben megyek Prágába néhány napra. Kíváncsi leszek, milyen élmény lesz járni megint az ismerős utcákat és találkozni a cseh barátaimmal, inni egy frissen csapolt Pilsnert. Nyamm.

Mostanában a távol-keleti bölcsek útmutatása szerint korán kezdem a napot, 4 és 6 óra között. Ugyanis én etetem reggelente meg Lőrincet cumisüvegből. Ez egy csendes, meghitt kis rituálé, aminek a végén a jutalom egy nyugodt, vidám kisember, aki félóra után szép lassan álomba ereszkedik. Azzal az ártatlan képpel, ami csak a kisbabák és kisgyerekek sajátja. Az idill fél nyolcig tart, amikor is megpróbálom berakni az ágyába, mert el kell kezdenem készülni. Megyek dolgozni.

Erről jut eszembe, hogy innen is csókoltatom a XIII kerület bürokratáit. Negyedik alkalomra sikerült a céges autómra parkolómatricát csináltatnom. Először valamikor novemberben voltam, akkor volt az első napja a 2015-ös matrica megvásárlásának. A szűk helyiségben emberszag és indulat keveredett, inkább leléptem, mert féltem, hogy lincselés lesz. Természetesen az informatikai rendszer nem működött.

Másodszor négy óra alvás után végre odajutottam egy kedves, igazi, újságból kivágott adminisztrátor nénihez, aki végigmért és már láttam, hogy elvesztem. Biztosan nem hoztam magammal egy kis kofferben a dédnagyanyám bérmálási emléklapját. És jó gondoltam. Ugyan vittem néhány papírt, amit adtak a cégnél, de a néni tíz továbbit felsorolt, ami feltétlenül szükséges. Többek között a munkaadóm teljes cégkivonatát.

Harmadszor én baltáztam el, mert arra vetemedtem, hogy 8-ra odamentem, holott egy kifényezett körmű, szigorú varkocsú néni sosem kezd 9 előtt. Hová gondolok? 

Aztán a két hete, egy nap apaszabit beáldozva, néhány hasonszőrű szerencsétlennel együtt dideregtem 9 előtt a januári esőben. Ki-ki harmadszor, negyedszer jött szerencsét próbálni, mint a mesében Jankó. Most egy kedves pattanásos, kövérkés kamaszképű csajhoz kerültem. Belőle hiányzott még az évek alatt felhalmozott fontosság gőgje. Azért rögtön mindkét autóra rámondta, hogy szerinte nem fogja kiadni a matricát. Mert Rozi ugyan befizette a súlyadót, de erről nem hoztam papírt (suttogva jegyzem meg, hogy 2015-öt írunk), majd mikor nem hagytam magam, hosszas telefonálgatásba kezdett, majd 15 perc múlva végre sikerült elérni a megfelelő embert. Visszaigazolták. Nem hazudtam, tényleg befizettük a súlyadót.

Jött a keményebb dió, az én céges autóm. Annyi papírt hoztam, hogy három irattartó bugyiba fért csak el. A hölgy végigfuttatta a sorokon  kövérkés ujját és időnként hümmögésekkel kísérve egy-egy pipát rárakott a fő igénylési lapra.  

Közben a mellettem lévő ablaknál egy olasz fickó, nagyon kevés magyartudással még csak most kezdett bele a láncmese első próbájába, és arról próbálta meggyőzni a fontoskodó ügyintézőt, hogy adja már ki azt a matricát, ő holnap beugrik azzal a néhány papírral. Haha. Nem úgy van az! Megszégyenülve elkullogott.

A következő fordulat az volt, hogy az én vallatóm elém perdítette a munkaadóm cégkivonatát (30 apró betűs oldal), hogy ebben nem fogja megkeresni azt a két aláírót, aki aláírta az egyik papírt, keressem meg én, ha már idehoztam.  Mit volt mit tenni: benyálaztam az ujjamat és nekiveselkedtem. Átnéztem egyszer. Egyiket sem találtam meg. Elkezdtem izzadni. Másodszorra nagy nehezen az egyik lap alján rátaláltam az egyik névre. De a második csak nem került elő. Azt mondta, ő is megnézi. De ő sem találta. Kérdeztem, mi van ekkor. A válasz magától érthető volt: nem adja ki a matricát. Ordítani lett volna kedvem.

Könnyes szemmel még egyszer, egyenként kimondva a neveket felsoroltam az aláírókat, és az utolsó előtti lap legalján végül meg lett az utolsó név is. Vártam a következő csavart. De már nem volt több! A tömpe ujjak már a matricákat írták. Gyorsan fizettem és már a kezemben szorongattam a Szent Grált. A házam előtti parkolás igazolt jogát. Nem tudom, mikor örültem utoljára ennyire valaminek.

Slusszpoénként az autómat másnap elvitték szerelőhöz, és a csereautón természetesen nincsen és nem is lesz matrica, fizethetek napi 800 forintot a sáros parkolóban a ház mellett a mindig részeg parkolóőrnek, aki egy kilencvenes évekből visszamaradt tévén játszik egy tetris játékkal és igen megorrol, ha valaki megszakítja ebben.  

Kocsis Gergely tudósított, Budapest, Magyarország. 2015