Három szoba, három gyerek, négy kerék

-       szólt a nemtudomhány hangszóróból a reggeli ködben, miközben a fagyott kormányt markoltam. És a zene és köd kihozta a helyzet nyilvánvaló banalitását, merre tartok, honnan jöttem és satöbbi kérdéseket. A zenét már régóta katalizátornak tartom, segítségével összeállnak, vagy éppen szétválasztódnak gondolataim.

Reggel hatkor ébredt Lőrinc, keltem én is. Majd ébresztettem Lillát, aki a szokásosnál is lassabban készülődött. Jó kis kezdet egy szabadság reggelén, majd be az autóba, ahol a 20. századi zenetörténetét elemezgettük Lillával, a Spotify mutatta a zenei stílusokat. Kis zenei műhely az autóban De alapvetően rohanás, elkésünk a suliból. Puszi Lillának (rejtekben, a büfé sarkában), puszi Laurának (nyakamba ugorva).

A rohanás után a végtelen Idővel ülünk az autóban és együtt elemezgetünk múltat és jövőt a ködben.

A zene hatására azt a lázadót keresem, aki Lovasit hallgatta húsz másik hasonszőrű underground arccal a Fekete Lyukban és egyre kevésbé találom. De még ott van, valahol. Ahogy Lovasi is itt van, éppen néhány hete láttam őt a céges rendezvényünkön. Őbelőle is múlik már a Forradalmár, de még megvan. És ez jó. Szerintem ezért szeretem annyira, mert azt őrzi, ami belül én vagyok, amire nem rakódott még rá a világ lesimított cukormáza. De látom, hogy küzd saját kultúrikon képével, egy élő legenda. Nem lehet egyszerű. De legalább ő már rakott le valamit az asztalra.  

Lőrinc születése ismét átállította az Időfókuszt. A szertesorjázó sugarakat ismét egy gyújtóponttá rendezte. Kis lénye megint egyértelműen mutatja az irányt. Én apa vagyok és családfenntartó, nem a világ ellen lázadó kamasz. Nincsen ezzel bajom, ha a lázadáshoz nincsen tehetségem, akkor másból kell megélni. De időnként jó érezni a tűzet, ami bennem van, és amit Lovasi ki tud hozni, és ami magamat is meglep. Időnként hatalmas energiákat érzek belül, hegyeket megmozgató energiákat, szerintem ez is ebből táplálkozik.

De az autó csak megy tovább, az Idő mellettem nem szólt semmit, csak egy új képet mutat, tavaly februárt. Akkor éppen azon búsultam, hogy Rozi eldöntötte, nem fog kint maradni velem Prágában. És tudjuk, hogy ez nem szakítás, mégis hasonló az érzés. Ha akkor valaki azt mondja, hogy egy év múlva Lőrincet nevelgetjük, itt Budapesten, hazugnak nevezem és kizavarom a lakásból. És mégis itt vagyok, vagyunk. Az idő, a sors kereke mindig új kártyákat kever a pakliba és csendes háttérvilágításként jelenik meg a közhely, hogy nem tudhatod, mit hoz a holnap. Bármennyire is egy tervező alkat vagyok, aki nem szereti és tűri a meglepetéseket.

A legutolsó kép is beúszik, végül is a Csillag vagy fecske a vonatról, magányról és várakozásról szól. Ez előráncigálja belőlem a végeláthatatlan prágai vonatutak fémes szagát, az izzadt szlovák titkárnők zacskójából előtörő kolbászszagot, az ólomcseppekként torpanó másodperceket és az érzést, hogy távolodom mindentől, amit és akit szeretek. A hideg éjjeleken a várakozást a soha nem jövő taxira és az üres lakást, melyben csak az ájult álom vár és a korai időtlen ébredés, más nem. Néha még álmomban zötykölődök valahol Breclav és Brno között, a műbőr ülésre már ráizzadt a lábam, ahogy a fáradtságtól elnyomott az álom.

Idő komám nem mutatott képet a jövőből, mert feloszlott a köd és a zeneszerkezet is új számra ugrott, meghagyva a kétséggel, ki és mi vagyok én, honnan jöttem és hová tartok. Majd egy duda és a „kurva anyád” visszaránt a jelenbe, a reggeli csúcsba, a tuszkolódó szerencsétlenek közé. Néhány másodperc telt csak el. Egy bezárt Baumax mutatja, hogy 2015-öt írunk és az idő visszafele telik. Irány a feudalizmus! Legalább már ismerjük az utat, a lépéseket. Egyszer már megtettük, igaz, most visszafele kell menni.

Előre! Illetve, hátra!

Már jó régen nem írtam erre blogra. Levi barátom udvarias kérdése nyomán kaptam ihletet, hogy újra közöljek egy posztot.

Természetesen nem tétlenkedem az utóbbi időben. Rozival vezetünk egy blogot a Lőrinccel töltött mindennapjainkról, de miután a prágai blog kapcsán gyakran volt az az érzésünk, hogy reflektorfényben élünk és vadidegenek kérdeznek rá életünk apró részleteire, úgy döntöttünk, hogy ezt csak szűkebb körben osztjuk meg. Így legalább nincsen az az érzésem, hogy a wc-csészéből is mered rám egy figyelő szem.

Az is benne van a dologban, hogy Lőrinc azért alaposan felborzolta korábbi életünket és afféle némán tűrő bentlakásos szolgákként tengetjük mindennapjainkat. Annak minden szépségével és örömével, de akkor is így van. Ritkán van erőm - nemhogy az íráshoz, de a puszta létezéshez is.

Lassan négy hónapja, hogy hazaköltöztem Prágából és már olyan érzés, mintha nem is lettem volna kint. Mintha az az élet csak a blog hasábjaiban létezett volna. Furcsa érzés. Valamikor júniusban munkaügyben megyek Prágába néhány napra. Kíváncsi leszek, milyen élmény lesz járni megint az ismerős utcákat és találkozni a cseh barátaimmal, inni egy frissen csapolt Pilsnert. Nyamm.

Mostanában a távol-keleti bölcsek útmutatása szerint korán kezdem a napot, 4 és 6 óra között. Ugyanis én etetem reggelente meg Lőrincet cumisüvegből. Ez egy csendes, meghitt kis rituálé, aminek a végén a jutalom egy nyugodt, vidám kisember, aki félóra után szép lassan álomba ereszkedik. Azzal az ártatlan képpel, ami csak a kisbabák és kisgyerekek sajátja. Az idill fél nyolcig tart, amikor is megpróbálom berakni az ágyába, mert el kell kezdenem készülni. Megyek dolgozni.

Erről jut eszembe, hogy innen is csókoltatom a XIII kerület bürokratáit. Negyedik alkalomra sikerült a céges autómra parkolómatricát csináltatnom. Először valamikor novemberben voltam, akkor volt az első napja a 2015-ös matrica megvásárlásának. A szűk helyiségben emberszag és indulat keveredett, inkább leléptem, mert féltem, hogy lincselés lesz. Természetesen az informatikai rendszer nem működött.

Másodszor négy óra alvás után végre odajutottam egy kedves, igazi, újságból kivágott adminisztrátor nénihez, aki végigmért és már láttam, hogy elvesztem. Biztosan nem hoztam magammal egy kis kofferben a dédnagyanyám bérmálási emléklapját. És jó gondoltam. Ugyan vittem néhány papírt, amit adtak a cégnél, de a néni tíz továbbit felsorolt, ami feltétlenül szükséges. Többek között a munkaadóm teljes cégkivonatát.

Harmadszor én baltáztam el, mert arra vetemedtem, hogy 8-ra odamentem, holott egy kifényezett körmű, szigorú varkocsú néni sosem kezd 9 előtt. Hová gondolok? 

Aztán a két hete, egy nap apaszabit beáldozva, néhány hasonszőrű szerencsétlennel együtt dideregtem 9 előtt a januári esőben. Ki-ki harmadszor, negyedszer jött szerencsét próbálni, mint a mesében Jankó. Most egy kedves pattanásos, kövérkés kamaszképű csajhoz kerültem. Belőle hiányzott még az évek alatt felhalmozott fontosság gőgje. Azért rögtön mindkét autóra rámondta, hogy szerinte nem fogja kiadni a matricát. Mert Rozi ugyan befizette a súlyadót, de erről nem hoztam papírt (suttogva jegyzem meg, hogy 2015-öt írunk), majd mikor nem hagytam magam, hosszas telefonálgatásba kezdett, majd 15 perc múlva végre sikerült elérni a megfelelő embert. Visszaigazolták. Nem hazudtam, tényleg befizettük a súlyadót.

Jött a keményebb dió, az én céges autóm. Annyi papírt hoztam, hogy három irattartó bugyiba fért csak el. A hölgy végigfuttatta a sorokon  kövérkés ujját és időnként hümmögésekkel kísérve egy-egy pipát rárakott a fő igénylési lapra.  

Közben a mellettem lévő ablaknál egy olasz fickó, nagyon kevés magyartudással még csak most kezdett bele a láncmese első próbájába, és arról próbálta meggyőzni a fontoskodó ügyintézőt, hogy adja már ki azt a matricát, ő holnap beugrik azzal a néhány papírral. Haha. Nem úgy van az! Megszégyenülve elkullogott.

A következő fordulat az volt, hogy az én vallatóm elém perdítette a munkaadóm cégkivonatát (30 apró betűs oldal), hogy ebben nem fogja megkeresni azt a két aláírót, aki aláírta az egyik papírt, keressem meg én, ha már idehoztam.  Mit volt mit tenni: benyálaztam az ujjamat és nekiveselkedtem. Átnéztem egyszer. Egyiket sem találtam meg. Elkezdtem izzadni. Másodszorra nagy nehezen az egyik lap alján rátaláltam az egyik névre. De a második csak nem került elő. Azt mondta, ő is megnézi. De ő sem találta. Kérdeztem, mi van ekkor. A válasz magától érthető volt: nem adja ki a matricát. Ordítani lett volna kedvem.

Könnyes szemmel még egyszer, egyenként kimondva a neveket felsoroltam az aláírókat, és az utolsó előtti lap legalján végül meg lett az utolsó név is. Vártam a következő csavart. De már nem volt több! A tömpe ujjak már a matricákat írták. Gyorsan fizettem és már a kezemben szorongattam a Szent Grált. A házam előtti parkolás igazolt jogát. Nem tudom, mikor örültem utoljára ennyire valaminek.

Slusszpoénként az autómat másnap elvitték szerelőhöz, és a csereautón természetesen nincsen és nem is lesz matrica, fizethetek napi 800 forintot a sáros parkolóban a ház mellett a mindig részeg parkolóőrnek, aki egy kilencvenes évekből visszamaradt tévén játszik egy tetris játékkal és igen megorrol, ha valaki megszakítja ebben.  

Kocsis Gergely tudósított, Budapest, Magyarország. 2015

Gyermekkorom meghatározó filmélmény a Star Wars, vagy ahogy akkor én ismertem, a Csillagok háborúja.  Olyan hatást gyakorolt rám a film, ami még ma is tart. Komplex látványvilágot és mitológiát hozott be az életembe, aminek kapcsán egy ideig teljesen elhittem, hogy én is rejtett jedinövendék vagyok és titkos erőkkel rendelkezem, például az próbálgattam, hogy le tudom-e kapcsolni a villanyt csupán az elmém erejével. Nem tudtam.

Természetesen ma már nem hiszem, hogy lenne jedierőm (bár azért titkon néha remélem), de amikor felcsendül a film főcímzenéje, valami megmozdul bennem. Semmiképpen se szeretnék belemenni a régi trilógia kontra új trilógia vitába, de a harmadik rész az egyetlen az új szériából, amit időnként előveszek és belenézek, megnézem. Az első kettőt kár volt leforgatni. Olvastam valahol és teljesen egyetértek, hogy Lucas ezt a három filmet tetemes vagyonának további növelése miatt készítette el.

Az apropóját az adja ennek az írásnak, hogy kicsivel több mint egy év múlva ismét felcsendül a jól ismert filmzene és új Star Wars film kerül a mozikba. És ahogy figyelem a híreket, és elhihetitek, figyelem, ez egy olyan film lesz, amit érdemes várni. A rendező J.J. Abrams, az az arc, aki kellő tisztelettel nyúl a témához, de mégis van benne annyi innováció, hogy egy olyan filmet készítsen, ami jelenleg is nézhető és nem csak a 10 év körüli korosztálynak.

Ennek egy egyértelmű bizonyítéka, hogy ahol lehet, eredeti díszletekkel dolgozik, hogy a végtermék ne legyen CGI (számítógép generálta) gumicsont, ami annyira meghatározta az előzménytrilógia első két részét. Ezt a posztot az ihlette, hogy kiszivárgott néhány koncepciórajz, ami valószínűleg ilyen formában soha nem lesz benne filmben, de meghatározza azt a látványvilágot, ami teljesen új és mégis annyira ismerős. És igen, megjött a nagy Star Wars-érzés, amikor néztem őket.

Kifejezetten örülök, hogy a klasszikus trilógia karakterei köré épül a film. Azokat a filmeket ezeknek a színészeknek a közös játéka vitte el. Jó lesz őket ismét együtt látni a régi karakterekben. A mostani film állítólag Han Solo karaktere köré épül, aki mindig is a kedvenc karakterem volt.

 Itt jut eszembe egy személyes történetem erről. Kissrác koromban annyira szerencsés voltam, hogy kaptam a szüleimtől egy eredeti Mattel Han Solo figurát, amit nagyon nagy becsbe tartottam. Történt egyszer, hogy öcsém gondolt egyet és természetesen a megkérdezésem nélkül, hiszen úgy sem engedtem volna meg, bevitte a suliba, ahol vagy elhagyta, vagy valaki ellopta tőle. Ez akkor még nagyon drága és nagyon ritka ereklye volt. Amikor kiderült, nagyon nagy botrányt csináltam belőle, volt neki R2-D2 figurája, azt oda akarta adni cserébe, de az kit érdekel!  A Han Solo figurám! Nagyon nehezen tettem túl rajta magam. Abban az időben a szüleim már nem vettek még egyet és ezt még évekkel később is felhánytorgattam az öcsémnek. A történet slusszpoénja, hogy a harmincadik szülinapomra kaptam tőle egy Han Solo figurát, ami nagyon meghatott és nagyon örültem neki.

Szóval nagyon várom a filmet, még így negyven felett is. Biztos vagyok benne, hogy mikor felcsendül majd a főcímzene, azonnal előbújik belőlem az a gyerek, aki megbabonázva nézte, hogy úszik be a csillagromboló a képbe, és érezte, nem akarja, hogy vége legyen a filmnek. Az mondjuk biztos új lesz,  hogy együtt izgulom végig a történetet a gyerekeimmel. Akik bár kedvelik ezt a dolgot, de nem értik meg, mire ez a nagy felhajtás.

Valahogy minden blogot el kell kezdeni. Csak tudnám, hogyan. Talán így.

Ennek a blognak van egy előzménye, amikor Prágában éltem, dolgoztam, azokról az időkről itt olvashatsz:praga.postr.hu.

A Prága blog után sokat gondolkodtam, beszéltem Rozival, hogy milyen legyen az új blog. Rozi azt kérte, hogy legyen kevésbé személyes, nem szeretné, ha az életünk ki lenne teregetve a nyilvánosság elé. Mindkettőnknek volt olyan élménye, hogy olyasvalaki, akivel kb. 5 évben egyszer beszélünk, pontosan tudta, hogy mi történik velünk.

Másrészről a munkahelyemről sem írhatok már olyan büntetlenül, mert értik, hogy mit írok.  Ez egy egyértelmű előnye annak, hogy valaki külföldön dolgozik. Bátran szidhat bármit, úgysem olvassák. Tehát ebből a témából biztosan kevesebb fog bekerülni. Azért, ami nagyon vicces és nem kényes a cégnek, azt becsempészem. Az esetleges utazásaimat meg fogom majd örökíteni, de az új cégemnél ez legtöbbször Németország vagy Ausztria lesz, szóval nem lesz jó kis katasztrófaturizmus.

Viszont lesz új téma rövidesen, Lőrinc, az új jövevény érkezése, aki nemsokára jön és felborítja az éppen csak kialakuló életünket, amiben újra együtt élünk Rozival, de már nagyon várjuk ezt a felborítást. Készülök rá egy kis projekttel, minden családtagot körbejárunk a következő egy, másfél hónapban és felteszünk két-három kérdést nekik, utána összevágom és időkapszulaként majd megmutatjuk neki jó pár év múlva.  Remélem, viccesre sikerül majd a végeredmény, és nem lesz vállalhatatlanul béna.

Talán az egyetlen hír, amiről be tudok számolni, hogy az új munkahelyen ismét kaptam céges autót. Miután belépéskor a meglévőkből lehetett választani, hosszas alkudozás után egy nagyon szépen felszerelt S-Maxszal gurultam ki hétfőn a munkahelyem kapuján. Ez az autó sokkal nagyobb, mint bármi, amit idáig vezettem. Nemcsak hosszabb, de sokkal szélesebb is.  Első nap sikerült is leápolnom ajobb első tükrét otthon a mélygarázsban, ami nagyon szűk, ezért oda most nem nagyon fogok leállni egy ideig. Úgy pattant el a tükör egy oszlopra felakadva, mintha minden nap ezt csinálná, és utána úgy lógott szanaszét szakadva, mint egy kibelezett ponty. Ettől most egy kicsit össze vagyunk veszve az autóval. Tudom, hogy az én hibám volt, de mégis, hogy tehetett ilyet.

Az utóbbi egy évben főleg villamossal jártam munkába Prágában és most visszasírom. Az tizenöt perc volt háztól-házig. Most befele 35 perc, hazafele 1 óra. Szép az autó, jó az autó, de jelenleg Budapesten nem lehet közlekedni. Kell majd találnom valami jó kis menekülőútvonalat, mielőtt valamelyik délután megtépek valakit a végeláthatatlan dugóban.

Visszatérve az autóra, az S-Max olyan, mint egy mikrobusz, Rozi  beszállva meg is kérdezte, hogy van-e buszvezetői engedélyem, hogy vezessem ezt a szép Ikarust. Majd veszek szép BKV kék műszálas zakót és nadrágot, növesztek egy helyre kis fonnyadt bajuszt és nem mosok hajat egy hónapig, hogy autentikus lehessek ebben a szerepben.

Mit is írhatnék még? Van még néhány témám, de hagyni kell valamit a következő posztra is.