Három szoba, három gyerek, négy kerék

Nagyon tetszett Hanoi. Úgy ahogy van, de természetesen látom a visszásságait is.  De egy nyüzsgő, élő és emberi város, mindezt úgy, hogy lakik benne nem hivatalos adatok alapján 10 millió ember és az agglomerációjában még 20 millió. De kis részleteiben emberi, valódi, és sok tekintetben nagyon egyedi.

Ha valaki először jár Ázsiában - mint én - az első dolog, ami fejbe vágja, az a forgalom, a közlekedési kultúra. Nagyon nem úgy közlekednek, mint Európában. Ugyan vannak sávok, de senki sem azon belül közlekedik, vannak lámpák, de azok inkább csak jelzésnek vannak, mennek – főleg a robogók – egyfolytában. Egy pillanatra se áll le a forgalom, nincsen lüktetése, egyfolytában ömlik mindenhol, a járdán is.

Egy szereplőnek nem jó lenni Hanoiban: gyalogosnak. Nincs is belőlük sok, mert nem vigyáz rájuk senki. Miután nem létezik az elsőbbség intézménye, a zebrán átkelő gyalogosok közvetlen életveszélyben vannak, amíg nem tanulnak meg úszni a forgalomban. Mert lehet, határozottan, de lassan haladni kell, a többiek is lassan is határozottan jönnek és kikerülnek. Csak ha az a másik egy busz, és közben még 8-10 motor is előkerül, az az első időkben elég para érzés. De a végére már elég rutinosan közlekedik az ember. Balesetet talán egyet láttunk, ami szinte hihetetlen, ha valaki akár csak 5 percig is nézi a forgalmi káoszt.

A város fő közlekedési eszköze a robogó. Eddig nem is tudtam, milyen multifunkcionális eszköz ez. Lehet rajta árut szállítani, utazhat rajta három felnőtt, egy 5 tagú család, kutya, egy komplett szétszerelt babaágy, tükör, lehet vele taxizni és mindeközben egy kézzel megy a telefonon a chat program. Ha áll a robogó, lehet szék, ágy, de akár mini áruda is.

Hanoi egyszerre modern és nagyon régi, a 60 emeletes felhőkarcoló és az óvárosban tartott tyúkok szépen megférnek egymás mellett. Ha valami európai dolgot szeretnél, pár percen belül megleled, de mellette ott van vastagon Ázsia. A toronyház liftjében a liftőr csönget, ha megérkezik a lift. Imádják az egyenruhákat, mindenütt ellenőrzések vannak, bár volt olyan hely, ahol az egyenruha mellé már cipő nem dukált. Mezítláb kacsázott ki az őr a bódéjából.

Mindenki mosolyog és szuper kedves. Nem amerikai módra, ahol tudod, hogy a mosoly betanult, hanem valami magától érthető kedvesség van ezekben az emberekben. Azon gondolkodtam, hogy ezek az emberek sokkal jobban élik meg az életüket, mint mi európaiak. Pedig szorgalmasan és nagyon sokat dolgoznak. De esténként megtelik az utca kis műanyag hokedlikkel és kanalazgatják a vacsorájukat, nevetgélnek. Hatalmas lábasokat ülnek körbe, amikben vidáman rotyog valami étel. Nyílnak a sörök és belátod, az élet igazából egyszerű és vidám dolog. Barátok és meleg étel.

Ha már ételek. Ettől féltem a legjobban, hogy rosszul leszek tőlük vagy nem ízlenek majd, idegenek lesznek az ízek. Utólag azt mondom, itt tévedtem talán a legnagyobbat. Az ételek vibrálóan finomak. Nagyon sok féle helyen ettünk, talán egy-két olyan étel volt, amit nem ettem meg, a többi a finom és az iszonyúan finom között volt. Az igazi kedvenceim az ételeken kívül a frissen facsart juice-ok, abból is a passió gyümölcs és az ananasz keveréke és a friss kókusz, aminek előtted csapják le a tetejét és színültig van a kókuszvízzel. Jó két-három deci. Isteni. Rengeteg ázsiai náció ételét eheted itt, koreai, japán, thai. A kedvencem Világevő által ajánlott street food volt. Egyszerű és finom, és melletted süti a gőzön forrósított lapon egy néni az eledeleket, kis, rizslisztből készült palacsintákat, amiknek minden eleme önmagában és a menü egészében egy költészet.

Tartottam továbbá a kávéktól, teljesen feleslegesen. Mindenhol van európai kávé. Mint megtudtam, Vietnám az egyik legnagyobb kávétermelő a világon. A vietnámi csöpögtetős kávé, némi jéggel és sűrített tejjel a kedvencemmé vált. De minden kávé finom és 100 éves francia gyarmati uralom következtében lépten-nyomon croissaint-tés bagettet árulnak. És a gyümölcsök! Akkora ízkülönbség van, mint a mi szabolcsink és a holland kirakati alma között. Mind a kettő alma, de nem lehet őket egy lapon említeni. Mangók, dinnyék, szőlők és legnagyobb ízbomba: a passió gyümölcs. Most is nyeltem egyet, ahogy eszembe jutott. Még a reptéren is ittunk egy utolsó kókuszt, annyira hozzá tudnék szokni.

Érdekes egy szocialista állam ez a Vietnám. Talán még sehol nem láttam ekkora osztálykülönbségeket a világon, amerre jártam, bár nem sok helyen jártam még. Aki egy kicsit is jobban áll anyagilag, annak van szolgája, sofőrje. Ha valaki még jobban, egész serege van szolgákból. Ezt nem tudom, hogyan lehet összeegyeztetni a szocializmussal. Találkoztunk néhány bank magasszintű vezetőjével, ott tetten értük, hogy a párt hogyan irányítja a társadalmat. A vezető beosztásokban a párt emberei ülnek. Egy percig sincsen benned kétség, hogy mi a dörgés. A gyerekek vörös nyakkendőben járnak iskolába, igaz, a nagyobbacskák már saját elektromos robogóval.  De mellette meg dübörög a kapitalizmus, luxus felhőkarcolók épülnek, 10-20 egyszerre. Az utcákon menő autók, rengeteg japán terepjáró, Mercik, Royce-Rolls-ok. De ugyanúgy van berhelés, tákolás és igazi sufni tuning hihetetlen mennyiségben.

A kínaiak több, mint 1000 évig tartották megszállva Vietnámot. Mondjuk nem ők voltak az egyetlenek az elmúlt 3000 évben. Ebből kialakult egy kutya-macska viszony a két ország között. Ha valakit igazán nem szeretnek, azok a kínaiak. Mégis virágzó üzleti kapcsolat van a két ország között. Erre egy igazán szép példa, hogy egy közbeszerzési eljárás keretén belül végül egy kínai konzorcium nyerte el a belügyminisztérium építését. Multimillió dolláros projekt, hosszú évek építése után az átvételkor konstatálták, hogy a teljes épület be van poloskázva. Azóta se költöztek be. Ennek ellenére az első metróvonalat is a kínaiak építik.

A városban rengeteg tó van, a Vörös Folyó élteti őket, aminek a partján általában buddhista szentélyek is megbújnak, megadva egy teljesen idegen és mégis a léleknek megnyugtató érzést. Az egyiknél az ajtóban két képeslapszerű figura nyenyerén és egy dobon teljesen elszállva zenélnek. De pár utcára magasodik a Notre Dame-ra hasonlítóSzent József katedrális, előtte egy madonnaszoborral. És az egész teljes nyugalommal és békességben megfér.

A gyerekek nagyon kicsik és nagyon aranyos gombszemük van. Alapvetően mindenki elég alacsony. Úgy járkáltam közöttük, mint Gulliver Lilliputban. Volt nagy csodálkozás, mikor megjelentem valahol. Nem szoktak hozzá, hogy valaki olyan magas legyen, mint én.

Az egész városban zajlik a nagybetűs élet, aki esetleg tépelődik, azon, hogy menjen-e? Menjen. MENJEN! Vesse bele magát a forgatagba, egyen, éljen, érezze magát jól!

Nem volt azonos szintű az örömünk a családban, mikor kiderült, hogy egy hétre Barcelonába utazom, hogy az évi esedékes Gartner szimpóziumon megismerjem, merre fejlődik a világ a következő pár évben. 

Néhány evvel ezelőtt már részt vettem egy másik cég hasonló rendezvényén, de az csak egy szegény unokatestvér volt a koszos külvárosból. Volt szerencsém a múltban néhány amerikai informatikai konferencián részt venni, idáig ez a rendezvény hozta leginkább azt a színvonalat, amit ott tapasztaltam. Biztos a méreten múlik. Egy tipikus amerikai rendezvényen tízezer feletti résztvevő van. Ezt Európában nehéz elképzelni: például egy csúcsra járatott magyar rendezvényen maximum ezer résztvevővel számolnak. Itt 8500 résztvevő volt regisztrálva, plusz szerintem 2-3000 Gartner alkalmazott is jelen volt. 

A rendezvény nagyságát az auditórium befogadóképessége mutatta be legjobban, ahol a keynote-okat tartották (nem tudok erre jó magyar fordítást, talán a kulcselőadások a legéletképesebb), itt jó 3000 embernek volt hely, és egy gigászi színpadon adott elő a csúcstechnológiával megtámogatott előadó. 

A Gartner szerint jelenleg olyan átalakulásban van a technológia, amire az emberiség történetében még nem volt példa. Ez természetesen egy közhely, de ha csak egy példát nézünk, hogy a Tesla egy sima letöltéssel az összes autóját átalakította majdnem teljesen önjáró járművé a múlt hónapban, a Google autóji pedig néhány éve vezető nélkül közlekednek a forgalomban, akkor megértjük, miről van szó. A konferencia legjobb előadását Andrew Mcafee (az MIT professzora) tartotta, aki pont azzal foglalkozott, hogy miért pont most történik ez az egész. A lényege az volt, ahogy az elmúlt 4-5 évben megteremtődött az a technológiai háttér (a mobil platformok, a felhőalapú szolgáltatások és a big data feldolgozási képességek), hogy egy hatalmas bumm előtt álljunk.

Mi várható? Itt már azért csak predikciókról beszélünk, de mindennek megvan az alapja. 3-4 éven belül a jelenlegi alkalmazásalapú működést szép fokozatosan átveszik a digitális segédek, a Google Now, az Apple Siri, vagy akár a Microsoft Cortanája. A működésüket úgy kell elképzelni, hogy élőszóban kérdezünk valamit tőlük és szállítják a választ. Ez részben már megvan, a Google jelenleg is nagyon jó hatásfokkal érti meg akár a magyar beszédet is, de a másik oldalon egy szabályokon alapuló, nem túl nagy hatékonyságú intelligencia válaszol. Ez fog változni. A mesterséges intelligenciákat jelenleg úgy tanítják, ahogy a gyerekeket. Nem szabályokat tanítanak, hanem mintákat és akkora a fejlődés, amire a tudósok is csak kapkodják a fejüket. 

Tehát néhány év múlva a digitális segédünk, aki jól ismer minket es érti az érzelmi reakcióinkat is, intelligens válaszokat fog adni, megértve a kérdések mögött meghúzódó mögöttes kérdéseket is. Ami megdöbbentő.

A következő szerintem még meredekebb. Az előrejelzés szerint 2020-ra az emberek egy jelentős, kétjegyű százalékának az USA-ban már egy számítástechnikai rendszer lesz a főnöke. Bizonyos munkák nagy részét ember nélkül végzik majd, pl. a sofőrök jelentős részének már nem lesz munkája. De a magukat szakértőknek nevező emberek helyét is fokozatosan veszik át a Gartner által csak robo-nak nevezett mesterséges intelligenciák (MI). Rengeteg vizsgálat, kutatás van jelenleg ebben a témában. Egy előadó arról számolt be, hogy komplex, mély szakmai témában végzett problémamegoldásban csak 7%-ban voltak jobbak az emberek, 40%-ban azonos eredmény volt, es több mint a felében az MI már jobb eredményt hozott es lényegesen gyorsabban. Hmm. Lehetünk szkeptikusak a témában, de a fejlődés ebbe az irányba megy, ráadásul rohamtempóban. 

Ha mondjuk még tíz évet hozzáadunk az időtengelyhez, akkor ott akkora fejlődés várható, ami jelenleg kevéssé prognosztizálható.

A Gartner által idén legjobban nyomott téma az volt, hogy a következő 3-5 évben a piacon a legnagyobb fejlődést és forgalmat a mindenütt jelenlevő algoritmusok, az apró MI-k, a robo-k elterjedése és lassú dominanciája, ami az előzőek fényében azt hiszem, érthető.

Számtalan érdekes, szakmai előadást hallottam még, de azok a jelen problémáiról szóltak, amiket ismerek és amikkel küzdünk. Az ebédek során találkoztunk űrhajóssal (Chris Austin Hadfield), azzal az emberrel aki először úszott egy kilométert az északi sarkon (Lewis Pugh), akiknek igazából egy mondanivalójuk volt, hogy a legtöbb korlát csak saját magunkban van, az emberi szervezet és agy sokkal többet elvisel és sokkal rugalmasabb, mint amennyire azt kihasználjuk.

Szerencsére volt egy délután, amikor kicsit szétnéztünk a városban és végre bejutottam a Sagrada Famíliába, ami szép ellenpontozása volt a digitális jövőnek, főleg Gaudi apró homokzsákokkal készített statikai terve mutatta, hogy az emberi elme még sokáig méltó ellenfele lesz a mesterséges intelligenciáknak. Bár az egyik sarokban egy kis 3D nyomtató szépen gyártotta a maketteket. Az mondjuk jó kérdés, hogy milyen munkája lesz 50 év múlva azoknak, akik nem elég kreatívak, vagy nem szimplán zsenik.

Természeten volt tengerparti koktélparti is, a tapas a füleimen jött már ki, de ez az utazás nem erről marad emlékezetes, hanem arról, hogy itt húzták előttem szét a függönyt és láttam bele abba, hova juthat az emberiség a következő 10-20 évben, ha túléli, és azóta is csak keresem az államat, ami valahol ott maradt a barcelonai auditórium padlóján. 

Csak orientációként, ezt a posztot egy táblagépen írtam a repülőn hazafele, amit egy felhőszolgáltatásba mentek, és egy blogba publikáltam, amit a világ különböző részein elhelyezett adatcentrumokban tárolnak, közben egy kis algoritmus javítgatja az elírásokat, egyre okosabban. Bár még messze nem elég okosan, de ha angolul írnék, ott már szinte hibamentes anyagot tudnék elkészíteni elsőre.

Mennyire van messze ez a jövő?

Doktor úr, bevallom, akut a helyzet és már vagy harminc éve tart. Megkeseríti a saját és környezetem életét. Star wars-függő vagyok. Kimondom. Rengeteg könyvem, albumom és játékom, legóm és az összes létező kiadásban megjelent filmverzióim megvan, és ezek csak a dologi részek.

A kór egy időben csak takaréklángon égett, de most, hogy itt van ez az istencsapása új rész, most megint megszállt a démon. Meredten nézem a trailert, már vagy 25-ödször. Jól van ez így, doktor úr? Mi lesz december 18-án? Ugye nem lesz baj, nyugtasson meg! Már most olyan adrenalinlöketeket kapok, ha rágondolok, mint egy Depeche Mode koncert ráadásában.

Az ébredő erő bemutató

És ez az új rész ráadásul piszok jónak ígérkezik. Mit fog átélni szegény családom? Már az előzménytrilógia és kivert minden biztosítékot, pedig abban benne volt a filmtörténet leggusztustalanabb lénye, amit valaha ember teremtett, amihez képest egy takonyban érlelt csigabél is finom falat, igen, Jar Jar Binks-ről beszélek.

De most, mikor a nagybetűs Star wars-érzés jön le minden eddig megjelent kockáról, Az ébredő erő az a film, amit A jedi visszatér óta várok (apropó, a magyar filmiparban szerezhetnének valakit, aki tényleg tud angolul, mert a The force awakens, rohadtul nem ezt jelenti), most komolyan aggódom, hogy elvesztem a józan eszemet. Hogy nem fog másról szólni a december, pedig rémlik, hogy van ott még valami más is.

Csak, hogy mutassam a helyzet komolyságát, két hónappal a vetítés előtt én is ott voltam néhány másik szenvedélybeteg társaságában, hogy már 00:01 perckor láthassam az új remekművet és igen, természetesen nem egyszer fogom megnézni a filmet. Már most látom, hogy legalább háromszor. Hiszen mindenki szeretné megnézni és megkérdik: nem jössz velünk? Hogy a viharba ne? Hiszen nagy a család és a jó szándék, mindenkit elkísérek. A felebaráti szeretet fontos, nem?

Doktor úr, nem tudom, tudja-e, de sajnos rajtam kívül is rengetegen vannak. Sok segítségre váró ember, itt vannak pl. ők is:

A bemutató reakciói

Ugye ők sem normálisak? Na ezt mondom doktor úr, erről mesélek. Hiszen ez a dolog nincsen is! Ugye! Csak egy mese, egy fikció!

Ja, hogy maga is rajongó? Mikorra van jegye? Hogy ez nem betegség, csak egészséges beleélés, na ugye pajtikám!

Találkozunk december 18-án!

Azon elmélkedtem a minap, hogy miért nincsen időm semmire. Miért nem járok le edzeni? Mikor láttam végig egy filmet? Mikor volt olyan, hogy három oldalnál többet tudtam elolvasni elalvás nélkül? Miért nem írok blogot, mikor fontosnak tartom?

Ha valakinek volt már kicsi gyereke, akkor pontosan tudja, miről beszélek. Nekem is volt, de már régen, és most ismét van. A természet - szerintem szándékosan - úgy alkotta meg az embert, hogy felejtse el, mennyire nehéz is az az első pár év. Csak a szépre emlékezünk. Mert rengeteg szépség van, öröm és egy új élet rácsodálkozása. Ahogy nyílik ki. Ahogy alakul ki az új személyiség. Ahogy megvillan a humor, az értelem egy kis tekintetben.

Természetesen nem csak Lőrinc okozza azt, hogy az az érzésem, hogy úgy peregnek ki a napok a kezeim közül, hogy nem látom azt az eredményt, amit a nap végén, lefekvéskor fel tudok mutatni: ezt tettem ma. Bár magunk között szólva, este már nem gondolkodom semmin, ájultan zuhanok az ágyba.

A munkahelyemen erőteljes átalakulás van, ami a normál, egyébként sem kis terhelést kezdi kitolni az extrém irányba, és ez már április óta tart.  Csigaléptekben halad, és még októberig biztosan zajlik. Ott legalább látok egyfajta eredményt a végén, de nagyon sok vele a munka, és hogy jól sikerült-e, tán évek múlva fogom megmondani. Rajtam nem fog múlni.

Ennek ellenére valahogy boldognak érzem magam. Régen volt, mikor ennyire rendben voltak a dolgok körülöttem mind magánéletileg, mind munkahelyileg. Amikor nehéz panaszra emelni a kezem, hogy kérem szépen, hát én nem ezt érdemlem. 

Tudom, ezek azok időszakok, amiket nehéz megélni, de nagyon szívesen fogok visszaemlékezni rá, hogy de jó volt ekkor. És ez ad erőt elkezdeni egy új napot.