Azon elmélkedtem a minap, hogy miért nincsen időm semmire. Miért nem járok le edzeni? Mikor láttam végig egy filmet? Mikor volt olyan, hogy három oldalnál többet tudtam elolvasni elalvás nélkül? Miért nem írok blogot, mikor fontosnak tartom?
Ha valakinek volt már kicsi gyereke, akkor pontosan tudja, miről beszélek. Nekem is volt, de már régen, és most ismét van. A természet - szerintem szándékosan - úgy alkotta meg az embert, hogy felejtse el, mennyire nehéz is az az első pár év. Csak a szépre emlékezünk. Mert rengeteg szépség van, öröm és egy új élet rácsodálkozása. Ahogy nyílik ki. Ahogy alakul ki az új személyiség. Ahogy megvillan a humor, az értelem egy kis tekintetben.
Természetesen nem csak Lőrinc okozza azt, hogy az az érzésem, hogy úgy peregnek ki a napok a kezeim közül, hogy nem látom azt az eredményt, amit a nap végén, lefekvéskor fel tudok mutatni: ezt tettem ma. Bár magunk között szólva, este már nem gondolkodom semmin, ájultan zuhanok az ágyba.
A munkahelyemen erőteljes átalakulás van, ami a normál, egyébként sem kis terhelést kezdi kitolni az extrém irányba, és ez már április óta tart. Csigaléptekben halad, és még októberig biztosan zajlik. Ott legalább látok egyfajta eredményt a végén, de nagyon sok vele a munka, és hogy jól sikerült-e, tán évek múlva fogom megmondani. Rajtam nem fog múlni.
Ennek ellenére valahogy boldognak érzem magam. Régen volt, mikor ennyire rendben voltak a dolgok körülöttem mind magánéletileg, mind munkahelyileg. Amikor nehéz panaszra emelni a kezem, hogy kérem szépen, hát én nem ezt érdemlem.
Tudom, ezek azok időszakok, amiket nehéz megélni, de nagyon szívesen fogok visszaemlékezni rá, hogy de jó volt ekkor. És ez ad erőt elkezdeni egy új napot.
