Nagyon tetszett Hanoi. Úgy ahogy van, de természetesen látom a visszásságait is. De egy nyüzsgő, élő és emberi város, mindezt úgy, hogy lakik benne nem hivatalos adatok alapján 10 millió ember és az agglomerációjában még 20 millió. De kis részleteiben emberi, valódi, és sok tekintetben nagyon egyedi.
Ha valaki először jár Ázsiában - mint én - az első dolog, ami fejbe vágja, az a forgalom, a közlekedési kultúra. Nagyon nem úgy közlekednek, mint Európában. Ugyan vannak sávok, de senki sem azon belül közlekedik, vannak lámpák, de azok inkább csak jelzésnek vannak, mennek – főleg a robogók – egyfolytában. Egy pillanatra se áll le a forgalom, nincsen lüktetése, egyfolytában ömlik mindenhol, a járdán is.
Egy szereplőnek nem jó lenni Hanoiban: gyalogosnak. Nincs is belőlük sok, mert nem vigyáz rájuk senki. Miután nem létezik az elsőbbség intézménye, a zebrán átkelő gyalogosok közvetlen életveszélyben vannak, amíg nem tanulnak meg úszni a forgalomban. Mert lehet, határozottan, de lassan haladni kell, a többiek is lassan is határozottan jönnek és kikerülnek. Csak ha az a másik egy busz, és közben még 8-10 motor is előkerül, az az első időkben elég para érzés. De a végére már elég rutinosan közlekedik az ember. Balesetet talán egyet láttunk, ami szinte hihetetlen, ha valaki akár csak 5 percig is nézi a forgalmi káoszt.
A város fő közlekedési eszköze a robogó. Eddig nem is tudtam, milyen multifunkcionális eszköz ez. Lehet rajta árut szállítani, utazhat rajta három felnőtt, egy 5 tagú család, kutya, egy komplett szétszerelt babaágy, tükör, lehet vele taxizni és mindeközben egy kézzel megy a telefonon a chat program. Ha áll a robogó, lehet szék, ágy, de akár mini áruda is.
Hanoi egyszerre modern és nagyon régi, a 60 emeletes felhőkarcoló és az óvárosban tartott tyúkok szépen megférnek egymás mellett. Ha valami európai dolgot szeretnél, pár percen belül megleled, de mellette ott van vastagon Ázsia. A toronyház liftjében a liftőr csönget, ha megérkezik a lift. Imádják az egyenruhákat, mindenütt ellenőrzések vannak, bár volt olyan hely, ahol az egyenruha mellé már cipő nem dukált. Mezítláb kacsázott ki az őr a bódéjából.
Mindenki mosolyog és szuper kedves. Nem amerikai módra, ahol tudod, hogy a mosoly betanult, hanem valami magától érthető kedvesség van ezekben az emberekben. Azon gondolkodtam, hogy ezek az emberek sokkal jobban élik meg az életüket, mint mi európaiak. Pedig szorgalmasan és nagyon sokat dolgoznak. De esténként megtelik az utca kis műanyag hokedlikkel és kanalazgatják a vacsorájukat, nevetgélnek. Hatalmas lábasokat ülnek körbe, amikben vidáman rotyog valami étel. Nyílnak a sörök és belátod, az élet igazából egyszerű és vidám dolog. Barátok és meleg étel.
Ha már ételek. Ettől féltem a legjobban, hogy rosszul leszek tőlük vagy nem ízlenek majd, idegenek lesznek az ízek. Utólag azt mondom, itt tévedtem talán a legnagyobbat. Az ételek vibrálóan finomak. Nagyon sok féle helyen ettünk, talán egy-két olyan étel volt, amit nem ettem meg, a többi a finom és az iszonyúan finom között volt. Az igazi kedvenceim az ételeken kívül a frissen facsart juice-ok, abból is a passió gyümölcs és az ananasz keveréke és a friss kókusz, aminek előtted csapják le a tetejét és színültig van a kókuszvízzel. Jó két-három deci. Isteni. Rengeteg ázsiai náció ételét eheted itt, koreai, japán, thai. A kedvencem Világevő által ajánlott street food volt. Egyszerű és finom, és melletted süti a gőzön forrósított lapon egy néni az eledeleket, kis, rizslisztből készült palacsintákat, amiknek minden eleme önmagában és a menü egészében egy költészet.
Tartottam továbbá a kávéktól, teljesen feleslegesen. Mindenhol van európai kávé. Mint megtudtam, Vietnám az egyik legnagyobb kávétermelő a világon. A vietnámi csöpögtetős kávé, némi jéggel és sűrített tejjel a kedvencemmé vált. De minden kávé finom és 100 éves francia gyarmati uralom következtében lépten-nyomon croissaint-tés bagettet árulnak. És a gyümölcsök! Akkora ízkülönbség van, mint a mi szabolcsink és a holland kirakati alma között. Mind a kettő alma, de nem lehet őket egy lapon említeni. Mangók, dinnyék, szőlők és legnagyobb ízbomba: a passió gyümölcs. Most is nyeltem egyet, ahogy eszembe jutott. Még a reptéren is ittunk egy utolsó kókuszt, annyira hozzá tudnék szokni.
Érdekes egy szocialista állam ez a Vietnám. Talán még sehol nem láttam ekkora osztálykülönbségeket a világon, amerre jártam, bár nem sok helyen jártam még. Aki egy kicsit is jobban áll anyagilag, annak van szolgája, sofőrje. Ha valaki még jobban, egész serege van szolgákból. Ezt nem tudom, hogyan lehet összeegyeztetni a szocializmussal. Találkoztunk néhány bank magasszintű vezetőjével, ott tetten értük, hogy a párt hogyan irányítja a társadalmat. A vezető beosztásokban a párt emberei ülnek. Egy percig sincsen benned kétség, hogy mi a dörgés. A gyerekek vörös nyakkendőben járnak iskolába, igaz, a nagyobbacskák már saját elektromos robogóval. De mellette meg dübörög a kapitalizmus, luxus felhőkarcolók épülnek, 10-20 egyszerre. Az utcákon menő autók, rengeteg japán terepjáró, Mercik, Royce-Rolls-ok. De ugyanúgy van berhelés, tákolás és igazi sufni tuning hihetetlen mennyiségben.
A kínaiak több, mint 1000 évig tartották megszállva Vietnámot. Mondjuk nem ők voltak az egyetlenek az elmúlt 3000 évben. Ebből kialakult egy kutya-macska viszony a két ország között. Ha valakit igazán nem szeretnek, azok a kínaiak. Mégis virágzó üzleti kapcsolat van a két ország között. Erre egy igazán szép példa, hogy egy közbeszerzési eljárás keretén belül végül egy kínai konzorcium nyerte el a belügyminisztérium építését. Multimillió dolláros projekt, hosszú évek építése után az átvételkor konstatálták, hogy a teljes épület be van poloskázva. Azóta se költöztek be. Ennek ellenére az első metróvonalat is a kínaiak építik.
A városban rengeteg tó van, a Vörös Folyó élteti őket, aminek a partján általában buddhista szentélyek is megbújnak, megadva egy teljesen idegen és mégis a léleknek megnyugtató érzést. Az egyiknél az ajtóban két képeslapszerű figura nyenyerén és egy dobon teljesen elszállva zenélnek. De pár utcára magasodik a Notre Dame-ra hasonlítóSzent József katedrális, előtte egy madonnaszoborral. És az egész teljes nyugalommal és békességben megfér.
A gyerekek nagyon kicsik és nagyon aranyos gombszemük van. Alapvetően mindenki elég alacsony. Úgy járkáltam közöttük, mint Gulliver Lilliputban. Volt nagy csodálkozás, mikor megjelentem valahol. Nem szoktak hozzá, hogy valaki olyan magas legyen, mint én.
