Mindenki életében vannak meghatározó szagok, illatok. Ezeket időnként könnyebb, időnként nehezebb felidézni. Mégis, ha bármikor megérezzük, akkor a legtöbb esetben beugrik, hogy hol éreztük legutóbb és nagyon plasztikusan kiadja az élményt magát.

Van a jó minőségű, színes nyomdai kiadványoknak egy jellemző illata. Maga a szagemlék, valamikor 8-9 éves koromban ivódott belém örökre. Abban az időben apukám azon szerencsések közé tartozott, aki évente egyszer-kétszer kijutottak külföldre, pontosabban nyugatra, ahogy ezt akkor mondták. Lassan ez a szó is elveszíti a különleges többletjelentését.

A családunk abban az időben a magyar átlaghoz képest jobban élt, de minden relatív volt. A nyugatnémet életszínvonalhoz képest nyomorogtunk. Apukám minden üzleti útjáról hozott valamit, amit szerény lehetőségei engedtek. Egy matchboxot, ritkán egy star wars bábut,  és - aminek a legjobban örültem - színes, gyári autókatalógusokat.

Rólam azt érdemes még tudni, hogy már 5-6 évesen egy 5 százaléknyi részletéből megmondtam a gyártót és a típust. De leginkább a volt KGST autócsodái között éltem és csak néha bukkant fel egy-egy nyugati kocsi, amihez rögtön odaszaladtam és minden részletét aprólékosan átvizsgáltam. Megnéztem, mennyi van beleírva, azaz meddig van kalibrálva a sebességóra, számomra ez jelentette az autó igazi fokmérőjét.

Szóval, akkor apukám fogta magát és a kelet-európai külsejével bement az ottani prémium márkák autószalonjaiba, vélhetően mindenki sejtette, hogy nem fog meg venni egy 300-as Mercit, mégis elkért néhány katalógust és hazahozta az ő kicsi fiának.

Emlékszem, súlya volt ezeknek a kiadványoknak. Már az is mutatta, hogy itt valami komoly dologról van szó. Aztán mikor kinyitottad, megcsapott a semmivel nem összehasonlítható illat. Egy másik világ autóiról készült profi fotók, az elérhető extrák, amikről azt se tudtam, hogy léteznek, a műszaki adatok, amit órák hosszat lehet böngészni. Majd eltenni és pár óra múlva újrakezdeni az egész procedúrát.

A vitathatatlan kedvencem a BMW volt. Akkor a 3-as széria éppen az E30 típusjelű verziónál volt. Elől dupla lámpa, maga volt a sportosság és az elegancia. A mai szemmel avittos belső, akkor a maharadzsa palotájának belső szentélye volt. Már akkor rendelhető volt világos bőr huzat, amiről biztosra vettem, hogy kényelmesebb, mint az otthoni fotelünk. Egy szó, mint száz, szerelmes voltam ebbe az autóba.

Aztán teltek az évek és lassan megfeledkeztem ebbéli érzelmi kapcsolatomról.

Egészen mostanáig.

A történethez hozzátartozik, hogy most cserélhetek céges autót. Ezzel már hónapok megkeserítve minden családtagom, kollégám életét, akiknek részletesen bemutatom tépelődésem kínkeserves folyamatát. Azt az idegőrlő kanossza-járást, ami azt hivatott eldönteni, hogy milyen autót válasszak. Skoda Superbet, ami Rozi szerint úgy néz ki, mint egy felkapaszkodott parasztgyerek, Ford S-Maxot, a jelenlegi autóm újabb verzióját, vagy a kívül-belül megújult új VW Passatot.

Teltek a hónapok, szándékosan nem szűkítettem a listát (bár eleve egy megadott lista alapján választottam), csak hogy bármelyik autóba beleképzelhessem magam. Aztán csak eljött a döntés hónapja. Rozi kikötötte, hogy mindegy, mit választok, csak többet most már nem beszéljek róla, mert a fejemhez vág egyet a nem létező kínai porcelán állóvázáink közül. A listán ott volt a BMW 3-as jelenlegi, F30-as típusjelű modellje, de sajnos el kellett vetnem, mert a kombiba se férünk be, ha kell, a három gyerekkel.

Végül győzött a józan ész: kombi Passat kell, nagy is, jó is, meg minden. Kb. 30 különféle Passatot konfiguráltam ki és megvolt. Szép volt, erős volt, rengeteg extrával. Minden megvolt benne, ami egy kitűnő autóhoz kell, de nem mozdított meg bennem semmit. Nem vágytam rá. Nem akartam birtokolni. Nem voltam büszke rá. De ez volt a racionális választás.

Aztán az egyik alkalommal az autómat elvitték lemosatni és oda és vissza is megkértem valakit, hogy vigyen át a másik épületünkbe. Visszafele egy T-Systems-es kolléga hozott, akit már ismertem egy kicsit, de nem tudtam, milyen autója van. És akkor megmutatta a hófehér 3-as GT BMW-jét. Kihagyott a szívem. A fejemben a kisfiú gyorsan pörgette a katalógust a megfelelő oldalra, ahogy mutatta be az autót, és éreztem az illatot, a katalógus illatát. És tudtam, hogy nekem ilyen autó kell!  

Elég nagy az egész családnak, beleférünk, szép - nekem mindenképpen - és amikor beültem a szalonban a volán mögé, akkor megértettem, hogy erre vártam 9 éves korom óta. Természetesen a világ mindent megpróbált elkövetni, hogy ne legyen ilyenem. Éppen most hagyják abba a gyártását, mert jön a faceliftelt verzió, ami már nem fér bele a keretembe. A kereskedő nem tudta, hogy belefér-e az utolsó gyártási ciklusba, az újat még rendelni se lehet. Pattanásig feszültem.

Aztán elővettem azt, amiben nagyon jó vagyok, hogy elérjek dolgokat. Hogy addig lökdössek valamit, hogymegtörténjen. És ez is megtörtént. Amikor ezeket a sorokat írom, már megszületett a kicsike, valahol egy BMW gyár udvarán vár rám és én is rá. Gyönyörű pezsgő színben, úgy konfigurálva, hogy abban minden tökéletes legyen, talán a motorja lehetne erősebb. De akkor már nem lenne mire vágyakozni többet.

Természetesen kértem egy katalógust a szalonban. Valamelyik szekrény aljában volt még lefóliázva. Már nem nagyon szoktak kérni ilyet az emberek, mondta szinte mentegetőzve az értékesítő. De nekem kellett, mert meg kell mutatnom a fiamnak. És megmutattam és a kis másfél éves Lőrinc fiú kedvence lett, az anyjának egy nap többször végig kell mutogatnia, és ugyan még nem beszél, de végigbrummogja az egész katalógust.

Vigyázat, fertőző!