„És aztán nem jötté'
Átgyúrtuk életté
Idő komámmal
Ez üldögélést”
Kispál és a Borz: Csillag vagy fecske

-       szólt a nemtudomhány hangszóróból a reggeli ködben, miközben a fagyott kormányt markoltam. És a zene és köd kihozta a helyzet nyilvánvaló banalitását, merre tartok, honnan jöttem és satöbbi kérdéseket. A zenét már régóta katalizátornak tartom, segítségével összeállnak, vagy éppen szétválasztódnak gondolataim.

Reggel hatkor ébredt Lőrinc, keltem én is. Majd ébresztettem Lillát, aki a szokásosnál is lassabban készülődött. Jó kis kezdet egy szabadság reggelén, majd be az autóba, ahol a 20. századi zenetörténetét elemezgettük Lillával, a Spotify mutatta a zenei stílusokat. Kis zenei műhely az autóban De alapvetően rohanás, elkésünk a suliból. Puszi Lillának (rejtekben, a büfé sarkában), puszi Laurának (nyakamba ugorva).

A rohanás után a végtelen Idővel ülünk az autóban és együtt elemezgetünk múltat és jövőt a ködben.

A zene hatására azt a lázadót keresem, aki Lovasit hallgatta húsz másik hasonszőrű underground arccal a Fekete Lyukban és egyre kevésbé találom. De még ott van, valahol. Ahogy Lovasi is itt van, éppen néhány hete láttam őt a céges rendezvényünkön. Őbelőle is múlik már a Forradalmár, de még megvan. És ez jó. Szerintem ezért szeretem annyira, mert azt őrzi, ami belül én vagyok, amire nem rakódott még rá a világ lesimított cukormáza. De látom, hogy küzd saját kultúrikon képével, egy élő legenda. Nem lehet egyszerű. De legalább ő már rakott le valamit az asztalra.  

Lőrinc születése ismét átállította az Időfókuszt. A szertesorjázó sugarakat ismét egy gyújtóponttá rendezte. Kis lénye megint egyértelműen mutatja az irányt. Én apa vagyok és családfenntartó, nem a világ ellen lázadó kamasz. Nincsen ezzel bajom, ha a lázadáshoz nincsen tehetségem, akkor másból kell megélni. De időnként jó érezni a tűzet, ami bennem van, és amit Lovasi ki tud hozni, és ami magamat is meglep. Időnként hatalmas energiákat érzek belül, hegyeket megmozgató energiákat, szerintem ez is ebből táplálkozik.

De az autó csak megy tovább, az Idő mellettem nem szólt semmit, csak egy új képet mutat, tavaly februárt. Akkor éppen azon búsultam, hogy Rozi eldöntötte, nem fog kint maradni velem Prágában. És tudjuk, hogy ez nem szakítás, mégis hasonló az érzés. Ha akkor valaki azt mondja, hogy egy év múlva Lőrincet nevelgetjük, itt Budapesten, hazugnak nevezem és kizavarom a lakásból. És mégis itt vagyok, vagyunk. Az idő, a sors kereke mindig új kártyákat kever a pakliba és csendes háttérvilágításként jelenik meg a közhely, hogy nem tudhatod, mit hoz a holnap. Bármennyire is egy tervező alkat vagyok, aki nem szereti és tűri a meglepetéseket.

A legutolsó kép is beúszik, végül is a Csillag vagy fecske a vonatról, magányról és várakozásról szól. Ez előráncigálja belőlem a végeláthatatlan prágai vonatutak fémes szagát, az izzadt szlovák titkárnők zacskójából előtörő kolbászszagot, az ólomcseppekként torpanó másodperceket és az érzést, hogy távolodom mindentől, amit és akit szeretek. A hideg éjjeleken a várakozást a soha nem jövő taxira és az üres lakást, melyben csak az ájult álom vár és a korai időtlen ébredés, más nem. Néha még álmomban zötykölődök valahol Breclav és Brno között, a műbőr ülésre már ráizzadt a lábam, ahogy a fáradtságtól elnyomott az álom.

Idő komám nem mutatott képet a jövőből, mert feloszlott a köd és a zeneszerkezet is új számra ugrott, meghagyva a kétséggel, ki és mi vagyok én, honnan jöttem és hová tartok. Majd egy duda és a „kurva anyád” visszaránt a jelenbe, a reggeli csúcsba, a tuszkolódó szerencsétlenek közé. Néhány másodperc telt csak el. Egy bezárt Baumax mutatja, hogy 2015-öt írunk és az idő visszafele telik. Irány a feudalizmus! Legalább már ismerjük az utat, a lépéseket. Egyszer már megtettük, igaz, most visszafele kell menni.

Előre! Illetve, hátra!